Felszín alatti vizek és hasznosításuk Magyarországon

Magyarországon az ivóvízszükséglet nagyjából 95 %-át a felszín alatti vizekből fedezzük. Vizeink többsége a kalcium- illetve magnéziumionok aránya alapján közepesen kemény, néhol nagyon kemény. Az ivóvíz döntő többsége rétegvíz, kisebb hányada karsztvíz. A kitermelt és felhasznált vizek többnyire a felszíni vízfolyásainkba jutnak vissza. A visszajuttatott vízkészlet a felhasználás jellegétől függően kisebb-nagyobb mértékben szennyezett.

A Magyarországra megfogalmazott és gyors ütemben elterjedt „vizes nagyhatalom” jelző igencsak megtévesztő. Amennyiben az ún. belső megújuló vízkészletet vesszük figyelembe, egyáltalán nem számítunk nagyhatalomnak. Ha az ország területén lehulló csapadékból származó lefolyást nézzük (6 km3/év), akkor Közép- és Kelet-Európa legvízhiányosabb országai közé tartozunk. Mi több, figyelembe véve, hogy a folyóvizeink teszik ki a megújuló vízkészletünk 95%-át, és a folyóvizeket tekintve átmenő ország vagyunk, a teljes megújuló vízkészletünk is csak a régió középmezőnyébe sorol minket.

Folyóvízkészleteink 75%-át a Duna, Tisza, Dráva, Száva vízfolyások teszik ki, a fennmaradó 25% kisvízfolyásokból származik. Ez területileg nagyfokú egyenetlenséget eredményez a felszíni vizeink elérhetőségében. A hasznosítható felszíni vízkészlet 117,5 km3/év. Felszíni vizeinkből 25%-os a hasznosítás (1,5 km3/év), a fennmaradó 75% hasznosítás nélkül távozik déli irányba.

Amennyire egyenetlen a felszíni vízhálózatunk, annyira egyenletes a felszín alatti vízkészlet eloszlása – ezek gyakorlatilag az egész ország területén hozzáférhetők. Vízellátási hagyományaink is ezeknek megfelelően alakultak ki:

  • a felszíni vizek hasznosítására csak a folyók mentén van lehetőség és gyakorlat;
  • a hegyvidéki területeken a források vizét fogyasztják;
  • síkvidéken a vízellátás csak kutakkal oldható meg.

Magyarországon – főként az Alföldön – feltehetően a török hódoltság idején terjedtek el az ásott kutak csoportjába tartozó gémes és kerekes kutak, amelyekkel talajvizet termeltek. Ezekben a kutakban nagyjából a XIX. század közepre oly mértékű lett a bakteriális- és nitrátszennyezés, hogy a vízellátás fenntartásának érdekében megkezdődött a mélységi vizek feltárása. Kezdetben többnyire szabadkifolyású (mesterséges rásegítés nélküli), majd később szivattyús víztermelés folyt. A szabadkifolyású termeléskor az ún. artézi vizet hasznosították, amely voltaképp nagy nyomás alól érkező rétegvíz.

Jelenleg Magyarországon mintegy 1200 vízbázis több mint 10000 kúttal termel, jó minőségi megbízhatósággal.

A felszíni és felszín alatti vízhasznosítás az ún. parti szűrésű vízhasználat révén fonódik össze. A parti szűrésű vizek vízutánpótlásukat főként a felszíni vízfolyásokból nyerik, de a felszín alatti vizek is táplálhatják. Ezt a víztípust Magyarországon a felszín alatti vízkészletekhez sorolják és az összes felszín alatti vízkivétel kb. 40%-át jelentik, vagyis nagyjából 4 millió lakost látnak el Magyarországon. Az első parti szűrésű vízkivételi művek a 19. század második felében jelentek meg. Magyarország jelentősebb parti szűrésű vízkészletei a Duna, a Rába, a Dráva, az Ipoly, a Sajó és a Hernád folyók mentén találhatók.

A Fővárosi Vízművek Zrt. a Duna kavicsteraszában tárolt vízkészletet hasznosítja. A főváros környékén a legnagyobb ilyen parti szűrésre alkalmas területek a Szentendrei-szigeten és a Csepel-szigeten találhatók. A termelést ún. csápos kutakkal oldják meg, amelyek a Duna 100-120 méteres sávjában lettek kialakítva. Az átmérőjük átlagosan 2–5 méter, mélységük 15-20 méter. A kutakból oldalirányban szűrőcsövek ágaznak ki, innen az elnevezés. A parti szűrésű víztermelés kapacitása Budapesten 1,2 millió m3/nap, a tényleges víztermelés pedig 0,5 millió m3/nap.

Ezen vízbázisok a helyzetük miatt sérülékenynek mondhatók, könnyen elszennyeződnek. A mezőgazdasági termelésben nagy mennyiségben és nem megfelelően alkalmazott műtrágyázás következtében nőtt a talajvizek nitráttartalma. Ez a parti szűrésű vízbázisok esetén különösen kis vízálláskor probléma, mert ilyenkor a vízbázis nem a folyóvízből, hanem a magasabb nitrát tartalmú talajvízből pótlódik.

A Kárpát-medence kedvező geotermikus adottságainak köszönhetően Magyarország területének több mint 70%-án rendelkezésre állnak termálvizek. A hazai definíció szerint termálvíznek minősül minden, 30°C-nál melegebb felszín alatti víz. A víz hőfokát egy adott terület geotermikus gradiense határozza meg. A geotermikus gradiens a felszín alatti hőmérséklet növekedést jellemző adat, az egységnyi mélységnövekedésre eső hőmérséklet növekedést adja meg. Magyarországon 500 m mélységben az ún. hideg területek kivételével az átlaghőmérséklet 35–40 °C. A hazai termálvizeket ivásra és/ vagy fürdésre egyaránt használják.